A feledtetők
A feledtetők a nomádok körében gyakori feszítettség, valamint a méltatlan tárgyak kiváltotta, egyébként érthető felindulás kiiktatására szolgálnak. Kívülről nem látszanak többnek egy tubákosszelencénél, az egyszerű külső azonban meglehetősen bonyolult berendezést rejt. A teljesen zárt testben ugyanis további egymásba illő testek – némely elbeszélések szerint végtelen – sora rejlik. E testek azonban nem simulnak egymáshoz, mint afféle Matrjoska-babák; épp ellenkezőleg: a készülék működése a nem-érintkezés elvén alapul, amiként használata is ezen elv legszélesebb és legszelídebb értelmének ismeretét feltételezi.
Az egymásba zárt testek minden egyes sarkát leheletvékony rugók kötik össze a hozzájuk legközelebb eső szögletekkel. Ez a meglehetősen érzékeny felfüggesztés adja a berendezés lelkét vagy még inkább velejét, mellyel az a való világ változásaira változatosan rezonál. A legkisebb mozdulatra is mozgásba lendülő rendszer különös finomságú és hasonlíthatatlan lágyságú hangokat ad. (Hallatlan hangja a magunkfajta kutatót arra a különös zenére emlékezteti, melyet gyermekkorában, hatalmas tengeri kagylókra hajolva hallott felzúgni, és amelyek azóta már, oly sok más természeti tüneménnyel együtt, az enyészet martalékává váltak.)
Külső megjelenésükre nézve a feledtetők változatos képet mutatnak. A hölgyek fülein többnyire kisebbeket és díszesebbeket látni; ezek több élben törnek meg és élénk színekben játszanak. A férfiak nagyobb és súlyosabb feledtetőket hordanak. Ezek formája egyszerűbb, kevesebb kiszögellést mutat, és többnyire a színtartomány sötétebb szegletéből származó fedőfesték borítja őket.
A feledtetők használata meglehetősen elterjedt; a köztereken majd minden második felnőtt nomád viseli – ebből, egyebek között, arra kell következtetnünk, hogy van mit feledniük.
Készülék a megfáradt tekintet megemelésére
Maga a készülék meglehetősen egyszerű: kétfelől nyitott kubus, melynek nyílásaiban egy fémtükör kapott helyet. A megfelelő működtetéshez szemmagasságban kellett elhelyezni. Ezért aztán talapzat is tartozik hozzá.
A készülék működése a fény és a tekintet tükrözésén valamint eltérítésén alapul. Működési elvét tekintve néhány szakértő a vizuális aspektusra helyezi a hangsúlyt, míg mások a nézés mentális és eternális aspektusai felől közelítik meg és hajlamosak arra, hogy a megvilágosodással hozzák összefüggésbe. Tény, hogy a készülék függőleges nyílásába tekintve a mindenkori néző az ég keretbe foglalt képét látja. Az átlósan elhelyezett tükör ugyanis a felső nyíláson át feltáruló égbolt látványát közvetíti – legyen az akár a legigazabb kék, vagy a lególmosabb szürkeség.
A tükörre hulló esőcseppeket egykor “az ég életadó könnyeinek” nevezték, és cseppformájú kristálykelyhekben fogták fel. E kelyhek égi eredetű tartalma körül különféle szenvedéselméletek is kialakultak.
A megfáradt tekintet megemelése némi áttételességgel történt. A nomádok töredezett, távolbalátón iskolázott tekintete csak ilyen négyzetes kivágatok keretrendszerében tudta érzékelni a létezőket.
A berendezés helyes alkalmazásának a gondos elhelyezés éppoly elengedhetetlen feltétele volt, mint a rejtettség. Üzembe helyezésekor mindennemű feltűnést kerültek. Az újonnan felállított készülékre már másnap úgy tekintettek, mintha mindig is ott állt volna. (E tény meglehetősen nagy nehézséget okoz a készülékek kormeghatározását illetően.)
A tekintet megemelésének természetesen más eljárásai sem voltak előttük ismeretlenek. Ilyenkor a készülék használatától egyszerűen eltekintettek. Egy töredékesen fennmaradt tudósítás szerint ez a következőképpen történt:
„…tekintetük megemelését azzal kezdik, hogy fokozott figyelemmel viseltetnek a lábuk előtt elterülő térség iránt. Az ilyen irányú megfigyelés kettős célt szolgál: egyrészt megóv az esetleges elbotlástól, másrészt tudatosítja a tekintet alsóállását.
Miután túljutottak ezen és nyugvópontra leltek, kezdetét veszi az eleváció művelete: tekintetük a kiválasztott öböl partjai közti, kezdetben keskeny, később egyre szélesebbre táguló víztükrön siklik végig. Egyre gyorsuló pillantásuk mind magasabbra emelkedve egyszer csak eléri a horizont vonalát, ahol hirtelen hátrahagyják a vizek kifutópályáját. Tekintetük ugyanis ekkor éri el az elszakadáshoz elengedhetetlen sebességet …”
A Hatalmas Elhallgattató
A Hatalmas Elhallgattató, nevével ellentétben, meglehetősen kicsiny készülék. Használata a térségben széleskörűen elterjedt, területi megoszlása viszonylag egyenletes. A berendezés egyszerű érzékelő egységből és kiiktatórendszerből áll. Érzékelőit az emberi beszédhang rezgéstartományára kalibrálták, ennek következtében a legkülönfélébb kódok és jelek közül is képes volt kiszűrni a szavakat.
E készülék a régebbi rétegekben különféle hangkeltő, közvetítő és tároló berendezésekhez kapcsolva lelhető fel. A későbbi korok leleteiben már minden mástól elkülönítve, a személyes tárgyak között tűnik fel.
Egyes források szerint a Hatalmas Elhallgattató kifejlesztésére a különféleképpen sokszorosított és közvetített beszédhangok áradatszerű elterjedése adott okot. A korabeli nyelvhasználatban ugyanis a szó szólói egyre nagyobb szereptévesztésben szenvedtek: sirámok elegyedtek az elemzésekkel, szidalmak a szárnyas költői szavakkal; átkok léptek az átgondolás helyébe, s az érintkezés és az értekezés nyelve már nem volt elkülöníthető a ráolvasás révületétől. A berendezés e nyelvi lepedék elhárítására találtatott fel.
Alkalmazására először a személyes életterekben került sor: a különös, úgynevezett fikusz-kéztartást formáló készüléket a hangerősítő rendszer elé iktatták be. Korabeli beszámolókból tudjuk, hogy ezek a beszédhangokra a közvetítés szüneteltetésével reagáltak. A későbbiekben már Phalarisz-típusú modulációs egységekkel is ellátták őket. Ennek hatására a beszédhangok helyén többé nem fehérzaj áradt, hanem tetszőleges jellegű zene hallatszott – így szabadítván meg a hallgatót a torzult értelem terhétől.
A Hatalmas Elhallgattató elterjedésének második hulláma akkorra tehető, amikor élénk és tevékeny elmék ellentámadásba lendültek: immár nemcsak belső tereik védelmére használták. Ettől kezdve sokan – épp úgy, mint időmérőiket – a testükön viselték. Így aztán az úton-útfélen hallatszó szövegáradatra megfelelő hangmagasságú zenei jelek jöttek válaszként. Ezek részben kioltották a szöveget, részben pedig olyan interferenciákat váltottak ki, melyek a mindenfelől támadó hangokat érthetetlen énekbeszéddé alakították.
A Hatalmas Elhallgattató hatása az élet más területein is egyre hathatósabban érvényesült. (Neve is innen nyeri magyarázatát.) A hangözön visszaszorításán túl idővel alkalmasnak bizonyult a képáradat tetemes hányadának elhárítására is. Széleskörű alkalmazása nyomán a fergeteges derű hulláma söpört végig a világon. A hangos-képes képtelenségekre már úgy tekintettek, mint korábban a némafilmek mosolyogtató mozdulataira. A monitorok hősei és hírnökei magánénekesekként jelentek meg; áriáikat közkacaj fogadta. A képgyáripar lehanyatlott és átadta a helyét az azóta már bevált, világszerte elterjedt elcsendesülési eljárásoknak.
